Édesanyám emléke

2004. szeptember 19. Ma 10 éves, hogy Édesanyám lecsukta szemeit örökre. Ott voltam mellette. Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot. Kórházban volt, körülöttem már mindenki tudta hogy az utolsó pillanatok vannak, csak én nem. Egyszerűen nem akartam elhinni hogy elmegy. Utolsóként érkeztem, mert még főztem a húslevest vasárnap reggel, nővéremnek jelzését sem akartam tudomásul venni. Megérkeztem, s Édesanyám azt várta, hogy ott legyek. Drága pici szemeit már nem tudta kinyitni, de jelezte velem hogy arra a pillanatra várt hogy ott legyek. Fájt. Nagyon fájt látni és átélni hogy tényleg itt van az utolsó pillanat. Fogtam a kezét, simogattam, mosollyal az arcán.
Kimentem a kórteremből, a fájdalomtól nem láttam, közben a lányommal beszéltem, aki ott volt a másik thelyen, Makács Zoli aki 30 éves fiatalember volt, s néhány órával korábban autóbaleset által ment el örökre.
Amikor néhány perc múlva közölték, hogy Korsós Lászlóné Molnár Piroska 11.42 perckor halottnak nyilvánítva, megrémültem, hogy még nem is kértem bocsánatot Édesanyámtól. Ott maradtam vele kettesben. Gyönyörű, sima teste, megfáradtan, örök nyugalomra térve. Elpanaszoltam dolgaimat és bocsánatot kértem. Nehéz most erre emlékezni. 10 éve, de csak a szépre emlékezem.
Tudom, hogy Édesanyám itt van velem és vigyáz rám, tereli az utamat s tudja hogy milyen boldog nagyi vagyok, mert az élet megy tovább, s újabb emberkék jönnek a Földre, mint ahogy itt van az én boldogságos angyalkám, Vajkim.
Emlékemet megosztom, Hálával indulok ma is a napommal, Édesanyámnak hálásan köszönöm az életet, a szeretet, az emlékeket, és azt, hogy egyedüli ember volt a világon, aki mindig és mindig vakon bízott bennem. Köszönöm Édesanyám!